Két gondolat közt őrlődni olyan, mint a porrá sajtolt elme utolsó köhögő, hörgő jajveszékelése a túlélés reményében. Állatok vagyunk. Ösztöneink és tetteik súlyát kevesen érzik, főleg pillanatok tükrében. De választani tudni kell. És minden választás magában hordozza a vereség, veszteség árnyát is. Ám ha csak ülünk egy helyben, nem mozdítva előre az életünket fonó rokkát, akkor mi értelme van? Mi értelme akkor élni, alkotni, táncolni a széllel, a levelekkel, a zenével? Játszani percek víg hegedűjén, vagy együtt álmodni az éjszakával?
Az életünket nem mi választjuk. De a sorsunkat igen.

Amit megtanultam a magam bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.

Vannak emberek, akiknek a változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjenek.

Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.

Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.

Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből. 

Elfogadom a helyzetemet, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.

Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.

Minden tökéletes. Tökéletes a maga tökéletlen módján, hiszen ez az, ami igazán különlegessé, egyedivé teszi. Vegyünk példának egy festményt. A tökéletes ecsetvonásokban megbúvó olykor bizonytalan ábrázolás teszi különlegessé a mű egészét. Az ember is ilyen. Egyedi és tökéletes. Hibátlannak tűnő, vágyak vezérelte álomvilág kalandora vagy sötét verem mélyén megbúvó árnyék, tökéletes. Tökéletes abban, amit el szeretne érni. Magányos társasági lény, aki keresi a tökéletességet, vágyik rá, csak képtelen magában megtalálni.
Aki ilyennek láttatja magát és saját világát valóját, kívánságát elnyomja lelke mélyén, az a legelveszettebb.


Ugye Rouge?

Rouge barátom egy versét szeretném megosztani veletek.

Ha tetszett, pár versét megtaláljátok itt.

Tánc

Vágyakból halkan nő,

mint fából nőtt erdő

s megtörten sétál át

távolból jött szellő.

Háborgó vad holt táj

éled szél táncánál

s égő fény tengerben

játszó ős álom vár.

Rouge Est Monté

                                                                                2012

Az élet egy nagy társasjáték. senki nem tudja hová tartunk, csak megyünk egy olyan úton, amit egy felfoghatatlan valami kiszabott nekünk. Egyesek talán úgy hiszik, irányíthatják ezt a játékot, a tévedés esélyét teljesen kizárva. Talán nekik van igazuk. Vagy talán azok csinálják jól a dolgot, akik kizárva a tudatot, édes ösztöneik  kielégítéseként cselekednek. Ki tudja...

Én úgy hiszem(és most visszakanyarodnék az első mondathoz), hogy az élet egy nagy társasjáték. Bábuk vagyunk csupán, amit egy rendetlen gyerek szétdobált a szobájában. Bábuk vagyunk. Egy olyan társasjáték bábui, amit soha, senki nem nyerhet meg. És talán nem is kell. csak haladni egy megadott úton, hajszolni a végtelent, az elérhetetlen győzelmet. Vannak bábuk, amik párosan haladnak, és vannak, akik egyedül... Mert így fordult a kocka....