Szeretet. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt,
akkor adott belőle, kérdés nélkül.
Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen
ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön
a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. Elveszíteni valamit,
ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem
tudok megbirkózni. És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek
lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk
önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy ő is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk
egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent
megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Nem kérhetem, hogy szeressen. Önző dolog lenne.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy
ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira
azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni,
hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem
én, aztán a ő is.
