Szeretet. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.

Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni. És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy ő is.

Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.

Nem kérhetem, hogy szeressen. Önző dolog lenne.

Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a ő is.