Furcsa állatfaj az ember. Meggyújtja a dinamit kanócát, majd a legtöbben elfutnak. A bátrabbak vagy inkább az ostobák ott maradnak és megvárják, végignézik, hogy robban. Sajnos én egyik csoporthoz sem tartozom. Én képes vagyok félúton megállni, és tanácstalanul jobbra-balra nézni, hogy hogyan tovább. Szinte fej vagy írás szerűen dönteni az utolsó pillanatban, hiába tudom, melyik döntés lenne jobb. Talán most sem ez volt a legjobb döntés. Visszaszaladni a már robbanni kész dinamithoz és leönteni egy kis kerozinnal.

De őszinte leszek. Kíváncsi vagyok. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a következménye. Mint amikor egy kavicsot beledobok egy tóba. Akkor sem tudhatom, hogy mekkora hullámok lesznek. De úgy érzem, hogy nem egy kavics volt. Sokkal inkább egy óriási szikla. Egy olyan súly, ami habár most lekerült az én vállamról, más, egy nálam jóval fontosabb személy hordozza.

De én maradok...
Tisztelettel: CroiX

Szeretet. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.

Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni. És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy ő is.

Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.

Nem kérhetem, hogy szeressen. Önző dolog lenne.

Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a ő is.

Íme a legújabb Rouge költemény (legalábbis ha hihetek a datálásnak). Nektek hogy tetszik?
És íme a bolgja! 

rougeest.blogspot.com

Megegyezés szerint

Száradjon drága vér

szívemből már végleg

S marjon most lángnyelvű

Tűzforró jó méreg

Víztükrök képében

járjon bús tánc lelkem

s hullámok torzítsák

ifjú szép vén testem

Rouge Est Monté

Ab:2013.03.01.

Két gondolat közt őrlődni olyan, mint a porrá sajtolt elme utolsó köhögő, hörgő jajveszékelése a túlélés reményében. Állatok vagyunk. Ösztöneink és tetteik súlyát kevesen érzik, főleg pillanatok tükrében. De választani tudni kell. És minden választás magában hordozza a vereség, veszteség árnyát is. Ám ha csak ülünk egy helyben, nem mozdítva előre az életünket fonó rokkát, akkor mi értelme van? Mi értelme akkor élni, alkotni, táncolni a széllel, a levelekkel, a zenével? Játszani percek víg hegedűjén, vagy együtt álmodni az éjszakával?
Az életünket nem mi választjuk. De a sorsunkat igen.

Amit megtanultam a magam bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.

Vannak emberek, akiknek a változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjenek.

Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.

Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.

Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből. 

Elfogadom a helyzetemet, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.

Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.

Minden tökéletes. Tökéletes a maga tökéletlen módján, hiszen ez az, ami igazán különlegessé, egyedivé teszi. Vegyünk példának egy festményt. A tökéletes ecsetvonásokban megbúvó olykor bizonytalan ábrázolás teszi különlegessé a mű egészét. Az ember is ilyen. Egyedi és tökéletes. Hibátlannak tűnő, vágyak vezérelte álomvilág kalandora vagy sötét verem mélyén megbúvó árnyék, tökéletes. Tökéletes abban, amit el szeretne érni. Magányos társasági lény, aki keresi a tökéletességet, vágyik rá, csak képtelen magában megtalálni.
Aki ilyennek láttatja magát és saját világát valóját, kívánságát elnyomja lelke mélyén, az a legelveszettebb.


Ugye Rouge?

Rouge barátom egy versét szeretném megosztani veletek.

Ha tetszett, pár versét megtaláljátok itt.

Tánc

Vágyakból halkan nő,

mint fából nőtt erdő

s megtörten sétál át

távolból jött szellő.

Háborgó vad holt táj

éled szél táncánál

s égő fény tengerben

játszó ős álom vár.

Rouge Est Monté

                                                                                2012

Az élet egy nagy társasjáték. senki nem tudja hová tartunk, csak megyünk egy olyan úton, amit egy felfoghatatlan valami kiszabott nekünk. Egyesek talán úgy hiszik, irányíthatják ezt a játékot, a tévedés esélyét teljesen kizárva. Talán nekik van igazuk. Vagy talán azok csinálják jól a dolgot, akik kizárva a tudatot, édes ösztöneik  kielégítéseként cselekednek. Ki tudja...

Én úgy hiszem(és most visszakanyarodnék az első mondathoz), hogy az élet egy nagy társasjáték. Bábuk vagyunk csupán, amit egy rendetlen gyerek szétdobált a szobájában. Bábuk vagyunk. Egy olyan társasjáték bábui, amit soha, senki nem nyerhet meg. És talán nem is kell. csak haladni egy megadott úton, hajszolni a végtelent, az elérhetetlen győzelmet. Vannak bábuk, amik párosan haladnak, és vannak, akik egyedül... Mert így fordult a kocka....