Két gondolat közt őrlődni olyan, mint a porrá sajtolt elme utolsó köhögő, hörgő jajveszékelése a túlélés reményében. Állatok vagyunk. Ösztöneink és tetteik súlyát kevesen érzik, főleg pillanatok tükrében. De választani tudni kell. És minden választás magában hordozza a vereség, veszteség árnyát is. Ám ha csak ülünk egy helyben, nem mozdítva előre az életünket fonó rokkát, akkor mi értelme van? Mi értelme akkor élni, alkotni, táncolni a széllel, a levelekkel, a zenével? Játszani percek víg hegedűjén, vagy együtt álmodni az éjszakával?
Az életünket nem mi választjuk. De a sorsunkat igen.