A haldoklás harmadik fázisa

"Ez így nagyon kevés. Nekem nem éri nem. Dobj még rá egy keveset!"

Tisztelt Olvasók!
Hogyan is kezdjem. Talán nem kellene konkrét esetet leírnom, de ha így tennék többet árulnék el, mint szeretnék.
Tudják, vannak emberek, akiknek a szabadságuk, a pénzük, vagy a barátaik a legfontosabbak. Én személy szerint ezen utóbbi tábort erősítem, ám ennek ellenére nincs sok barátom. Igazából nem is tudom, hogy van-e olyan személy, akit annak tudnék nevezni. Talán van, talán nincs. Eddig két embert tartottam annak, de ez megváltozott.
Az egyik csupán elfelejtette, hogy létezem. Nem először fordult ez elő, de most már én sem fogom törni magam egy ilyen barátság megmentésére. Ám a fájóbb, hogy a másik Egyáltalán nem bízik bennem. Minden apró titkomat megosztottam vele, hiszen azt hittem, ő is ezt teszi. Ám tévednem kellett. Tudják, sok embert bántottam meg életemben. Lehet, hogy ezt most kamatostól visszakapom.

A haldoklás második fázisa

"Tudom, hogy dühös vagy, de meg kell nyugodnod. Ez már megtörtént, és nem lehet visszafordítani. inkább fogadd el és becsüld meg. Te ebből is tanultál, fejlődtél, érősebbé váltál. Ezek jó dolgok. Akkor inkább nem boldognak kéne lenned?"

Tisztelt Olvasók!
Tudják, én nem vagyok egy jó ember . Alattomos, sunyi, számító és elég intelligens. Talán az utóbbi a legrosszabb tulajdonságom. Ám bármennyire is gonosznak érzem magam, van lelkiismeretem, ami soha nem hagy nyugodni.
Egyszer részt vettem a szép magyar beszéd versenyen. Mindenképpen győzni akartam, ám már az elején sejtettem, hogy nem lesz semmi esélyem rá. Itt ismerkedtem meg valakivel, akit sokszor megbántottam már. Egy értékes, és csodás személlyel, akit bárki felismerhet, hiszen olyan kisugárzása van, amitől megolvad még a legfagyosabb lélek is. Habár nem látom a színeket, de azt tudom, hogy a szeme olyan volt, mint amikor egy nyári reggelen a fűszálon megülő vízcsepp tükrében megnyílik az ég. Mintha olvasna az emberekben, és boldogsággal szeretné megtölteni mindenki lelkét.
Remélem, hogy ha néha eszébe jutok, nem haraggal emlékszik rám.

"fényév tengere választ
már el és tova nem nyúz
csak húz gondolatom -mint
élet víg szava- hozzád"

Tisztelettel: A Szerző

A haldoklás első fázisa

"Elutasítani a valóságot olyan, mintha egy képzelt, ám gyönyörű börtönbe zárnánk lelkünket, miből ha szabadulunk, megleljük a mocskos szabadságot. A döntés csak az emberé."

Tisztelt Olvasó!
Mikor erre a bejegyzésre téved tekintete, tudnia kell, hogy amit olvas, azok tettek azzá, aki most vagyok. De ezek csupán pillanatok, amik nem a teljes, csupán apró részletét formálták személyiségemnek.

Első éves főiskolásként eljutottam egy nemzetközi versmondó versenyre. Csodálatos pillanat volt, hiszen eddig soha nem vehettem részt ennyire színes megmérettetésen. Habár kissé bizonytalanul, de minden erőmet összeszedve mondtam el, Kálnoky László Az a kis ember ott belül című versét. Természetesen ebbe is belebakiztam, ám most nem a közönség, inkább a saját gondolataim áldozata lettem. Nem tudtam arra figyelni, amit éppen csináltam. Nem tudtam átadni magam a versnek abban a pillanatban. gondolataim mint árvíz sodortak el. Egy kedves barátomra gondoltam, akivel összevesztem egy héttel a verseny előtt. Nem akartam elhinni, hogy éppen a legjobb pártfogóm az, aki nem beszél velem mert megbántottam.

A verseny első fordulója után elmentem sétálni a városba, mivel csupán másnap kezdődött a második rész. Leültem egy domb tetején egy padra, és csak ültem ott. Próbáltak kiüríteni a fejemet, mikor megszólalt a telefonom. Pont Ő hívott, szintén egy versenyen vett részt, mint Thai-boxoló. bocsánatot kért, és tíz percig beszélgettünk egymással. Eléggé összefüggéstelenek voltak a mondatai, bár ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Másnap hívtam fel, hogy megkérdezzem, milyen volt a meccs. Kiderült, hogy egyáltalán nem emlékezett a beszélgetésünkre, mert kiütötték, és agyrázkódást kapott. Nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy ne. De mostanra tudom.

Tisztelettel: A Szerző

A haldoklás első pillanata

"Megmodják kivel, hogyan, mikor ismerkedj. Ha nem így teszel, akkor olyan képet mutatnak rólad, mit megtörni nem tudsz és később talán már nem is akarsz. Olyan börtön ez, ahol érzed a szabadság édes illatát ami vonz, de ha elindulsz felé, nagyobb árat fizetsz mint a saját életed."

A főiskola első napján megismerkedtem egy lánnyal. Csinos, okos lánnyal, akit pillanatok alatt megkedveltem. Pillanatok alatt lett azon kevesek egyike, akivel szívesen töltöttem az időmet. Elvarázsolt személyisége, egyedisége és az a mindig mosolygó, ábrándos tekintete. Innentől fogva rengeteg időt töltöttem vele, és amikor kiderült, hogy azonos műveltségterületen vagyunk, próbáltam egyre inkább a közelébe férkőzni.
Tudják, a mai napig sokan azt gondolják, hogy egy nagyon bunkó, beképzelt ember vagyok, ám őt azonnal átlátott rajtam.
Sokáig Ő volt az, akire rá mertem bízni legnagyobb titkaimat, talán pont ezért. Időnként elgondolkodok, mi lett volna, ha nem így történt volna. Abban biztos vagyok, hogy teljesen más ember lennék, és a közelében sem lennék annak, amit elértem, ám pár napja az motoszkál a fejemben, hogy lehet jobb lenne?
Általában elhessegetem ezeket a gondolatokat, hiszen értelmetlennek találom, de az igazat megvallva, ha tehetném, kipróbálnám. Érdekes lenne egy olyan világ, ahol a cselekedeteimet egy kicsit megváltoztathatnám, majd kockázat nélkül végignézhetném az eredményét. Hátha egyszer lesz rá alkalmam megírni.

Tisztelettel: A szerző

Új arculat, név, és egy régi mese kezdete

Régen volt már, hogy írtam. Több, mint egy év telt el azóta.

Tisztelt Olvasók!

Bár tudom, jelenleg senki sem olvas, így a megszólítás teljesen lényegtelen, ám ennyivel meg kell tisztelnem magukat.
Mivel lassan véget érnek egyetemi éveim miket már kezd megszépíteni a távol szürkés, antik ködje, engedjék meg hogy visszaidézzem pár fontos mozzanatát ebben a kis sorozatban.
Talán a legmeghatározóbb eseménnyel kezdeném, mi elindított azon az úton, amin haladok. Az első könyvbemutatóm.
2010 augusztusában volt. Én a félénk, megszeppent kisfiú, aki egyszer csak úgy érezte megfordult vele a világ. Nagyot tévedett. Igazából csupán megvett 2 oldalt egy könyvben, megvásárolt egy érzést, és ezzel egy rózsaszín álomba ringatta magát.  Persze erre csak évekkel később jöttem rá, amikor már a saját kötetemhez nyertem támogatást, ám erről majd később.
Forró, nyári nap volt. Engem persze ez nem érdekelt, és hosszú ujjú ingbe, és zakóban jelentem meg. Mondanom sem kell, hogy mennyire megizzadtam, ám annyira izgatott voltam, hogy ez mit sem érdekelt már.
Emlékszem, a könyv szerkesztője levetette velem a zakómat, és kihívott sétálni, hogy száradjon meg egy kicsit az ingem. Ezután kezdődött a felolvasás. Mindenki szépen felolvasta az írását, ami bekerült. Már akkor is elég gyakorlott előadónak számítottam, ám valamiért belesültem a saját versembe, ráadásul még túl is játszottam. Ekkora hibát régen követtem el. Talán az izgatottság érzése, vagy az elégedettség.... Nem tudom.
De azt igen, hogy ha nem lett volna ez a lehetőség, akkor nem tartanék ott ahol most. Minden, amit átéltem ott megérte. Nem tudnám, és nem is szeretném törölni, vagy megváltoztatni. Még a kínos pillanatokat sem. Ettől lettem az, aki vagyok.

Tisztelettel: A szerző